Marikának
Szerelmem bitjei

Mint tökéletlen színész a színen,
Ki féltében elrontja szerepét,
Vagy egy vad túlzó, kire féktelen
Dühe visszacsap, mint szívgyöngeség:

Kishitűségből én akként feledtem
Az ős szerelmi szertartásokat
S roskadozni látszik erőm s szerelmem
Saját szerelmem túlsúlya alatt.

Legyen hát e könyv a szónoklatom
S hangos keblem néma hírnöke, - ó,
Jobban vágyik rád, szív és jutalom,
Mint, amely többször s többet kért, a szó.

Tanuld olvasni sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.

(Shakespeare, XXIII. szonett)

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Shakespeare, LXXV. szonett)

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

(Neruda, Száz szerelem szonett, XVII. szonett)